III.

Ha az egészben volt valami tréfa, hát Mr. Teal nem tudta értékelni. Úgy kapaszkodott a telefonba, mint a fuldokló a lucskos szalmaszálba. Bárhogy is csinálták, de újra megtörtént: az Angyal a kezei közt volt, és mégis, mint a víz, kisiklott közülük. Szinte lehetetlen volt, hihetetlen, embertelen, tisztességtelen, igazságtalan – de megtörtént. Teal feje zúgott a kőkemény ütéstől. Hangtalanul nyelt egyet, megpróbált mondani vagy tenni valamit, de az agya valami időleges sziesztára rendeződött be. Csak egy nyugalmas helyet szeretett volna találni, ahol békében meghalhatna. És ugyanakkor keserűen tudta, hogy az Angyal még akkor is tenne valamit, hogy ő megforduljon a sírjában.

Az Angyal elég bizonyítékot talált Teal arcában, hogy sejtelmét igazolva lássa. Szelíden kivette a detektív kezéből a kagylót és a fülére helyezte.

– Félig-meddig vártam a hívását, drága hölgyem – mondta könnyedén. – Ha valaha még találkozunk, remélem, helyre fogja hozni azt a tekintetet, amit magától kaptam…

– Mondtam, Mr. Templar, hogy csak buta vicc az egész – szakította félbe a lány gyors hangja. – Kérem, felejtse el az egészet.

– Ez nem olyan könnyű. Ha valamiben a segítségére lehetnék…

– Segítségére? – a lány erőltetett nevetése szinte hisztérikusan hangzott az Angyal fülébe. – Miért volna segítségre szükségem? Az egész csak egy szörnyen csacsi tréfa volt, ami nem sikerült. Ez az egész, Mr. Templar. Azt hiszem, bolondot csináltam magamból, és örökre hálás lennék, ha elfelejtené az egészet.

– Ennyire komoly a dolog, kedves? – kérdezte Simon halkan. – Mert ha…

– Köszönöm, Mr. Templar. Good-bye.

Simon cigarettát illesztett a szájába, míg elfordult a készüléktől. A bekövetkező villámló csöndben, míg az Angyal rágyújtott, Teal főfelügyelő kövér ujjai lassan és gondosan friss szelet rágógumit csomagoltak ki. Mr. Teal elég tisztességesen erőlködött, hogy visszaszerezze önuralmát, de alig sikerült. Gúzsba kötötték, és ezt ő is tudta. Régi, régi fogás volt, és minden részletével tisztába jött. Ismét azt hitte, hogy a győzelem a keze ügyében van, és ez a vidám törvényenkívüli megint becsapta. És így is lesz újra, meg újra, örökkön-örökké, ámen. Ez a tudat mint folyékony ágyúgolyó hatolt Mr. Teal belsejébe, s a gyomra helyén felvette eredeti szilárd halmazállapotát. Szájába dugta az édes szeletet, és gyilkos tekintettel bámult a megrendíthetetlen Barrow őrmesterre.

– No? – kérdezte keserűen – mire várunk?

– Ne vegye annyira a szívére, Claud, drágaságom – mondta az Angyal, és a hangja meglepően mentes volt minden ugratástól. – És ne is szaladjon el ilyen hamar. Csak nem ég a vágytól, hogy a rendőrkapitánnyal beszélhessen? Megígérem, hogy nem fogok a gyomrába bökni…

– Ne is tegye! – felelte Mr. Teal rekedten, és gondosan oldalt mozdította csinosan fejlett pocakját az Angyal kereső mutatóujja elől.

Igyunk egyet – kérlelte az Angyal. – A maga hibája elég világos volt – és ha már arról van szó, a felelősséget még mindig átháríthatja Barrowra. Ezt biztosan meg is fogja tenni. De ez nekem nem elég. Engem izgat, hogy maga összetévesztett azzal a ragadozóval, akit Z-embernek hívnak. Olyan fickó, akit egy aranyos és gyönyörű lány, meg egy viharvert detektív csak ocsmány tekintettel tud nézni, nagyon csúnya rovar lehet. Mondja, Claud, ki ez a Dracula-utód?

De valami új telepedett Mr. Teal megkínzott lényére, különösen makacs és áthatolhatatlan, ami nem illett sem az előbbi magatartásához, sem azóta megnyilatkozott döbbent tehetetlenségéhez. Úgy tűnt, mintha visszahúzódnék magába, és bezárta volna az ajtót.

– Felejtse el – mondta kőszívűen.

– Nem felejthetek el olyasmit, amit nem is tudok. Legyen sportszerű, drága öreg közvizsla. Csak megmondhatja nekem…

– Nem tudok semmit a Z-emberről, és senki sem tud semmit a Z-emberről – válaszolt Teal határozottan. – Csak viccelni akartam. Érti?

Álmosan bólintott, intett Barrow őrmester felé és mindketten eltávoztak. Mikor az ajtó vadul becsapódott, Hoppy Uniatz a whiskys palack után nyúlt, és nagy kaliberű szájába tolta a nyakát.

– Főnök – mondta, amikor ismét a felszínre jutott – egy kukkot sem értek.

– Azt elhiszem – mormolta az Angyal, és elvette tőle az üveget. – De ezúttal én is a te utcádban vagyok. Én se értek egy kukkot sem.

– Miért hagyta ilyen könnyen elmenni őket? – kérdezte Uniatz elégedetlenül. – Van pofájuk így betolakodni ide… Még ha ismernénk valami nagyfejű politikust, akkor szólhatnék neki, hogy máskor…

Simon nem figyelt oda. Mint tigris járt fel-alá, és a cigarettáját szívta. Uniatz arcán lassú megértés világlott fel. Láthatta, hogy a Főnök gondolkozik, és saját gyakorlatából tudván, hogy ez milyen fájdalmas feladat, rokonszenves és tisztes hallgatásba merült.

Az Angyal világosan látta, hogy Mr. Tealt mélyen felizgatta a tévedése, ami első pillantásra nem volt annyira szembetűnő. Úgy látszott, a Z-ember létezése is szigorún őrzött titok – míg csak Teal, hogy úgy mondjuk, ki nem nyitotta a zsákot és hagyta, hogy a macska az összes ember közül éppen Simon Templarra fújjon. Nem lévén képes arra, hogy az első felindultságában kieresztett kijelentéseket meg nem történtté tegye, a detektív igyekezett minél előbb kikerülni az Angyal mágneses hatóköréből, hogy újabb hibák elkövetésére ne vegyék rá. De már ami az Angyalt illeti, éppen elég meggondolásra méltót hagyott hátra.

Kulcs fordult meg a zárban, és egy perc múlva Patricia Holm sétált be a nappaliba. Vádlón nézett az Angyalra.

– Találkoztam Teallel útközben – mondta. – Miért akartak most letartóztatni?

– Semmiért – felelte az Angyal békésen. – Bár Claud Eustace azt hitte, hogy le tud; míg be nem bizonyítottam neki, hogy téves utakon jár. Ülj le, kislány és hallgasd meg, hogy miért hitték a legrendesebb kalózról, hogy azonos az istentelenek istentelenjével.

Patricia az évek hosszú során át megtanult türelemmel foglalt helyet. Már régóta ismerte az Angyalt ahhoz, hogy valami új történetén meglepődjék; vagy, hogy jelenlegi nyugodtságától be hagyja csapni magát. Ott csengett hangjában a sürgető felhang, ami harcra, gyilkosságra és hirtelen halálra utalt; s amikor ezzel találta magát szemben, oly reménytelen volt ellenállni, mint odamenni és vitatkozni egy ciklonnal.

– A Z-ember után megyünk – mondta a férfi álmodozva.

– Ki az?

– Nem tudom.

– Ennyi elég is a repülő startunkhoz – mondta Patricia szelíden. – Hoppy, maga tudja miről van szó?

– Egy kukkot sem értek – válaszolta Uniatz, mintha gramofonlemez volna, amelyik ennél a mondatnál megrepedt.

Nem tartott sokáig, hogy az Angyal teljes és élénk leírást adjon arról, amit tudott. A lány növekvő érdeklődéssel hallgatta, de mikor a végén a férfi megkérdezte véleményét, nem tudott semmit se mondani.

– Valójában még te se tudsz semmi fontosat – vetette ellen.

– Úgy van – ismerte be az Angyal szégyentelenül. – És én is csak véletlenül hallottam a Z-emberről, mert Claudnak botlott a nyelve. Újabb bizonyítéka, hogy őrzőangyalom mindig ébren strázsál, Pat. És valami azt mondja nekem, hogy ez a játék nagyba megy; ezért erkölcsi vétek volna rá nem akaszkodni. Mert vegyük figyelembe Beatrice Avery és Claud Eustace Teal magaviseletét – akikben csak annyi közös van, mint egy gazellában és egy vízilóban. És most mind a kettő úgy becsukódik, mint egy pár kagyló. Mind a kettő visszautasított minden beszélgetést a Z-emberről. Mind a kettő azt mondta, hogy csak vicc.

Az Angyal felállt, és újabb cigarettára gyújtott. Szeme acélszilánkosnak látszott.

– Vicc! – ismételte. – Ha láttad volna a kifejezést Beatrice Avery szemében, Pat, tudhatnád, mennyire vicc a Z-ember létezése! És Teal is. Elég bolond volt ahhoz, hogy azt higgye, én vagyok a Z-ember. Még csak attól is irtózott, hogy megérintsen engem, mikor rám kapcsolja a bilincseket! Istenemre, ez olyan pasinak látszik, aki mellett Hasfelmetsző Jack az Üdvhadsereg titkára lehet.

– De még mindig nem tudsz semmi fontosat – mondta Patricia. – Mit akarsz csinálni – apróhirdetést feladni?

– Nem tudom… pokoli keveset tudok – felelt az Angyal homlokráncolva. – Még azt se tudom, hogy miben dolgozik Z., csak annyit, hogy átkozottul jól jövedelmez. Tealtól nem lehet felvilágosítást kérni; ő épp eléggé bent van a bajban. Én nem mehetek Beatrice Averyhez – mert ha megtenném, nem fogadna, vagy nem mondana semmit.

– Engem fogadhatna.

– Nem fogad senkit – válaszolt az Angyal. – A ma történtek után rémesen be lehet gyulladva. Nem érted, kedves? Találkája volt Z-bácsival, vagy valamelyik emberével, és tudja, hogy nem tartotta be az ígéretét. A Z-ember nem fogja tudni, hogy a lány tényleg ott volt, és erre több gázt fog adni. Beatrice ajtaján extra zárak és lakatok lesznek…

– Nem mondtad, hogy nagyon hasonlít rám?

– Csak magasságban és alakra, éppen olyan szőke meg gyönyörű, mint te, és úgy általában véve – válaszolta Simon. – Ugyanaz a típus, ennyi az egész.

– Akkor bízd rám a dolgot – mondta Patricia nyugodtan. – Majd megmutatom, mit tud tenni egy igazi detektív.

A szokott délutáni teaidő volt, mikor belépett az új és tiszta bérházba a Marble Arch mellett. A 21-es szám a hatodik emeleten volt, és felment a liften, annak ellenére, hogy a kapus figyelmeztette: Miss Avery senkit sem akar látni. A portás ezt persze sokkal terjengősebben adta elő, sőt azt is kijelentette, hogy Miss Avery Cornwallba ment üdülni – vagy talán Aberdeenbe, ő nem is tudja pontosan, hova. De Patricia ránézett zafírkék szemével, amely annyira hasonlított az Angyaléra, és a szerencsétlen ember egyszerűen összement.

A 21-es szám előtti szőnyeges folyosón egy ember porszívót javított. Patricia szinte megsajnálta. Annyi darabra szedte szét, hogy kétséges volt, vajon össze tudja-e rakni valaha. Overallja ellenére Patriciának nem került nagy fáradságába, hogy felfedezze benne valamelyik magándetektív-ügynökség emberét. Szinte rá volt nyomtatva az „ex-titkosrendőr“; méghozzá dőlt betűkkel.

– Ott hiába csönget, Miss – jelentette ki morogva, amikor Patricia a csengőre helyezte az ujját. – Senki sincs itthon. Miss Avery vidékre utazott.

Először rettentően meglepett arccal nézett a lányra. Patricia tudta, miért. Rámosolygott.

– Van valami titkos csengetési jel talán? – kérdezte édesen. – A saját húgát csak nem fogja kidobni?

Az ember elvigyorodott.

– Hát ez persze más, Miss – mondta gyorsan. – Mennyire hasonlít rá! Sőt, amikor be tetszett fordulni a kanyarban, azt hittem, hogy maga Miss Avery jön.

Háromszor egymás után gyorsan megnyomta a csengőt, aztán egyszer hosszan, és ismét háromszor rövidebben. Az ajtót azonnal kinyitotta egy ideges szobalány.

– Okay, Bessie, Miss Avery húga van itt.

Patricia egyenesen besétált, pontosan, ahogy az Angyal tette volna, és tökéletes magabiztosságára a szobalány nem tudott mit felelni. Egy perc múlva a művészies nappaliban már szemben állt Beatrice Averyvel.

– Teljesen veszélytelen vagyok, és remélem, megbocsát, hogy ilyen fogással jutottam be, Miss Avery – kezdte Patricia azonnal. – Kinyitotta a táskáját, és elővett egy névjegyet. – Erről megtudja, ki vagyok – és talán megsejti azt is, miért jöttem.

A filmcsillag megrettent szeme felnézett a kártyáról.

– Igen, már hallottam a nevét – suttogta. – Maga az Angyallal dolgozik, ugye? Üljön le, kérem, Miss Holm. Nem tudom, miért jöhetett. Hiszen megmondtam már Mr. Templarnak a telefonban, hogy az egész csak buta tréfa volt és…

– És ezért vagyok én itt. Az Angyal nem hitt magának – szakította félbe Patricia gyöngéden. – Ha hallott már róla, tudhatja, hogy megbízhat benne. Simon úgy gondolja, hogy kellene valamit tenni a Z-emberrel, és ő az egyetlen ember a világon, aki ezt megteheti.

Beatrice Avery megremegett a szatén pongyola alatt, és szürke szemei makacsságot tükröztek vissza – a mélységes félelem kemény önfejűségét.

– Az egész feltevés abszurd, Miss Holm – mondta, és igyekezett folyékonyan beszélni. – Nem tudok semmiféle Z-emberről. Honnan tudta Mr. Templar, hogy… Azaz én nem tudok semmiről.

– Inkább fizetne tízezer fontot…

– Nem mondhatok semmit – felelt a lány, és felállt. – Semmit! Semmit a világon! Kérem, hagyjon magamra!

Szavai majdnem sikoltásnak hangzottak, és Patricia tudta, hogy reménytelen lenne tovább folytatni az interjút. Beatrice Avery még sokkal jobban félt, mint ahogy az Angyal hitte, vagy hogy Patricia elképzelte. Pat okosabb és megértőbb volt, s tudta, hogy csak pocsékolta az idejét. Bárki más kevésbé ügyes, tovább is kitartott volna, és csak növelte volna Beatrice konokságát. Patricia csak annyit tett, hogy az asztalon fekvő névjegyre mutatott.

– Ha meggondolja a dolgot – mondta –, ott a telefonszám. Mindent megtetszünk, hogy segítségére legyünk – és tudunk titkot tartani.

Nem volt nagyon megelégedve saját magával, amikor lefelé vitte a lift. Nem lesz könnyű dolog visszamenni az Angyalhoz, és beismerni a vereséget, miután annyira bízott magában. Dehát nem lehetett rajta segíteni. Ez már így van. Az Angyal valami más módszerre kell, hogy gondoljon…

A hall üres volt, amikor leért, és kisétálva a növekvő esti homályba, bizonytalanul megállt a járda szélén, a bejáratot jelző izzó vörös és zöld neonfényben. Taxi haladt el lassan mellette és a lány intett. A vezető megfordult és fékezett.

– Cornwall House, Piccadilly – mondta Patricia.

– Igen, Miss – felelte a taxisofőr és kinyitotta az ajtót.

Patricia beszállt, és a kocsi máris elindult, még mielőtt be tudta volna csukni az ajtót. Valami kerek és kemény döfött az oldalába, és a lány gyorsan az árnyékba nézett. Kis, menyétszemű ember ült mellette.

– Egy sikkantás húgom, és véged van – mondta nyugodt hangon. – Pisztoly van nálam, és használni is tudom.

– Oh! – nyögte Patricia halkan, és elernyedt a sarokban.

Olyan jól csinálta a dolgot, hogy Menyétszem tökéletesen bedőlt. Patricia agya, mint jól megolajozott gép működött, és nem kárhoztatta magát, hogy ilyen egyszerű csapdába esett. Először is nem volt rá oka, hogy csapdától féljen, és azt is tudta, hogy nem az ő számára készítették. A gazfickók azt hitték, hogy ő Beatrice Avery! És miért ne? Ugyanolyan magas, és hasonló alkatú volt, legalábbis elég ahhoz, hogy kis távolságra még az Angyalt is becsapja. És éppen Beatrice Avery házából lépett ki! A halvány esti fényben bárki összetéveszthette vele – és még tovább fenntarthatja ezt, ha csukva tartja a száját. Azért is tetette az ájulást, hogy beszédre ne erőltessék, és kigondolhassa a következő lépést.

Érezte az izgalom lüktetését. Nem félt – az Angyal megtanította hogy ezeket a dolgokat elfelejtse. Ehelyett annyi vidám nyugodtságot ruházott át rá a sajátjából, hogy a lány egy pillanat alatt rájött: míg Beatrice Averynél nem járt eredménnyel, még győzhet ebben az új és váratlan menetben. Szinte elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az ellenfél nem merte volna vele szemben felhasználni ezt a taxi-trükköt, és az istentelenek útjain járatlan filmsztár számára tartogatták, és mégis ő, Patricia Holm ugrott be nekik! Ezzel az Angyal új nyomot kaphat.

Éppen arra készült, hogy feléledjen ájulásából, mikor a taxi ugrott egyet, és szédült ívben megfordult. Aztán hirtelen megállt, és Pat ajtócsukódást hallott. Félig döbbent arckifejezéssel nézett előre.

– Csak nyugodtan, húgom – recsegte Menyétszem. – Senki sem akarja bántani azt a gyönyörű arcocskádat… egyelőre!

– Hol vagyok? Mit akarnak csinálni velem? – zihálta a lány, bizonytalan hangon. – Fizetni fogok! – sikoltotta hisztérikusan. – Fizetni akartam a Dorchesterben is. Maguk nem jöttek. Nálam volt a pénz…

– Ezt mondja másnak – felelte az ember pimaszul.

Kierőszakolta a kocsiból, és a lány látta, hogy valami öreg kopott garázsba hajtottak, s a kapukat becsukták. A kocsi orrával szemben a garázs hátában ajtó nyílt, s az ember, megragadva a karját, lesegítette egy sor meredek lépcsőn egy rossz szagú, alacsony pincébe. A taxisofőr követte őket. Zseblámpa világított a lány arcába, mikor megtántorodva a lépcső aljába ért – s az ember, aki már lent állt a fény mögött a sötétben, hosszú fütyülésben vette a lélegzetet a fogain keresztül.

– Miféle átkozott hülye felelős ezért? – Harsogó hangja a vakító fény mögül jött. – Ez a lány nem Beatrice Avery!

A taxisofőr előrelendült.

– Maga bolond! – morogta. – Mihelyt kijött, felismertem… – Megforgatta Patriciát, és fényben úszó arcába bámult, aztán még vadabbul szitkozódott. – Fene, tényleg nem ő az! De mennyire hasonlít rá… Sosem láttam még a…

Menyétszem is dühödten káromkodott, csak folyékonyabban. Szorítása megerősödött a lány karján.

– Hát akkor kicsoda? – recsegett a hangja. – Tudja, miről van szó – úgy dumált a pénzről, mintha mindent tudna!

Az ember a zseblámpa mögül kinyújtotta karomszerű kezét, és megragadta Patricia táskáját. Kinyitotta. Nem az volt az egyetlen kártya, amit Pat Beatrice Avery-nek adott. Szinte érezte, amint a beállt csendben az ember az arcába bámul.

– Patricia Holm! – mondta az ember a sötétből, és hangjában homok csikorgott. – Így hívják a drágát. Hát szép kis marhák vagytok! – hangja emelkedő dühtől remegett. – Nem csoda, ha becsapott benneteket! Nem tudjátok, kicsoda? Sohasem hallottatok az Angyal-ról?

A csönd szinte ködszerűen ereszkedett le. Mintha lüktetett volna a pincében, és fullasztó nyugalommal töltötte meg, amit csak a három ember nehéz lélegzése tört ketté. Ez is valami, gondolta Patricia furcsán, hogy az Angyal puszta neve is ilyen pánikot okoz. Pillanatnyilag csak ez a fegyvere volt.

– Gondolhatjátok, mit fog majd ő mondani, ha megtudja, hogy rászabadítottátok az Angyalt! – pattogott az ember a lámpa mögött. – Hát most csináljatok valamit. Én majd itt tartom a lányt. Ti tetten azonnal mentek, és elhozzátok Templart is. És kapjátok el, mielőtt ő kap el benneteket. Értitek? Ne jöjjetek vissza nélküle!

– Hova siettek? – vágott egy hang a levegőbe, mint vívókard villanása. – Már meg is hívtam önmagam. És melyiktek akar a főhős lenni?

Három zihálás hangzott fel egyszerre, és a zseblámpa csóvája oldalt mozdult, mintha láthatatlan madzagon húzták volna. A lépcső tetején állt az Angyal, makulátlanul és halálosan.